Anaszta

Mosolyogva sétál egy kisgyermek, az élő, szibériai tajga legmélyén, semmitől nem fél, senki és semmi nem támadhatja, bánthatja - ellenkezőleg, az állatok lesik az alkalmat, mikor lehetnek segítségére, hogy azonnal ott teremhessenek. Lépdel a kis emberpalánta, a birtokát számba véve, mint királyi sarj. Minden érdekli - az apró bogarak, mókusok és madarak. Tanulmányozza a virágokat, ízlelgeti a zöld növényeket, kóstolgatja a bogyókat. Amikor felnő, képes lesz tökéletesíteni gyönyörű örökségét.
'- Az ilyesmit az emberek nehezen fogadják el - jegyeztem meg nagyapának.
- Hát ne higgyék el! Akkor mi történik?  Az önmaga nagyságában nem bízó embernek, mi marad? Születés? Igen! Minek a születése? Ha így áll a dolog, az élet értelmetlenen, a halál marad. Ebből újabb kérdés adódik: Akkor miért született?
Számtalan tanítás létezett az elmúlt évmilliókban. Mind egyről szólt, az emberiség valakitől, valamit elvárt. Így az elme is váratott magára, elzárta maga elől az értelmet. Az ember nem gondolkodott, hogy a Világegyetem miért is gyújt csillagokat fölötte.'